Amikor a büdös ködben megtaláltam a karácsonyt

Már három hete szakadt az eső. Olyan nyomott, szürke november volt, hogy az ember kedve se volt kinyitni a redőnyt. Vidéken élek, egy kis faluban, ahol ha lemegy a nap, az egyetlen szórakozás az, hogy a kocsmában nézed, ahogy Pista bácsi megissza a hatodik korsó sörét. Én viszont nem vagyok kocsmázós típus.

Inkább otthon kuksoltam a kanapén, a macskámmal, Mogyoróval az ölemben. A telefonomat nyomkodtam, unalmamban. A fizetésem a hónap közepére elfogyott. Tudod, milyen az: számlák, kaja, megveszed a gyereknek azt a rohadt drága cipőt, amit a suliba kérnek, és máris nullán vagy. Maradt vagy hatezer forintom a hónap végéig. Abból kellett volna kihúznom magunkat. Hát, nem sok jót ígért a helyzet.

Aztán egy este, amikor Mogyoró is lelépett a radiátor mellől, mert uncsi voltam, rátaláltam valamire. A böngészőmben turkáltam, és egyszer csak egy régi könyvjelző bukkant elő. Vavada online – írta. Réges-régen regisztráltam oda, talán két éve, amikor a sógorom mutatott egy játékot. Akkor tízezer forintot raktam fel, elvesztettem tízenöt perc alatt, és ott is hagytam az egészet. Soha többé nem nyitottam meg.

De aznap este valami történt. Nem tudom megmagyarázni. Talán a büdös köd, ami a kert végében lebegte körbe a lámpafényt. Talán a csend, ami olyan vastag volt, mint a téli takaró. Rákattintottam.

Meglepődtem, hogy a belépési adataim még működtek. A virtuális pénztárcámban ott csücsült a nullák mellett egy kis bónusz is – valami hűségpont, amiről fogalmam sem volt. Kaptam vagy harminc ingyenes pörgetést valami gyümölcsös játékra. Azt hittem, átverés. De nem volt az.

Elindítottam a játékot. A képernyőn cseresznyék, csillagok meg valami kék szörny ugrált. Halkan bekaptam egy almát, hogy legyen valami a számban, és megnyomtam a gombot. Első kör? Semmi. Második? Két szimbólum. Aztán a negyedik pörgetésnél… hirtelen berobbant a zene. A kék szörny elkezdett táncolni, és az egyenlegem melletti számok nőni kezdtek. Nem sokat, vagy ötven eurót. Átszámoltam. Olyan tizennyolcezer forintot. Az izgalom végigfutott a gerincemen. Csendes volt a ház, csak a monitor fénye világított. Mogyoró visszajött, és rám nézett, mintha azt kérdezné: "Ezt most jól csináltad?"

Megrántottam a vállam, és folytattam.

A következő fél óra olyan volt, mint egy álom. Nem siettem. Minden pörgetés előtt megfogtam a kis plüss elefántom fülét – egy régi babona. Tízezerrel feljebb. Aztán lejjebb. Aztán egyszer csak egy olyan kör jött, ahol minden összeállt. A szörny kipukkadt, a képernyőn aranyeső hullott, és a számláló megállt… százhúsz eurónál. Azaz majdnem negyvenötezer forintnál.

Leültem a székre. Úgy rendesen. A pulzusom a plafonon volt. Ez az összeg számomra akkor annyit jelentett, mint másnak egy fizetés. Vettem volna belőle heti bevásárlást, plusz Mogyorónak egy új almot, meg talán egy rendes karácsonyi vacsorát a fiamnak, aki Pesten lakik, és ritkán jön haza.

De itt jön a csavar. Mert a jó játékos nem kapzsi. A jó játékos tudja, mikor kell abbahagyni. Én viszont nem vagyok jó játékos. Soha nem voltam az. Tizenöt perc múlva a negyvenötezerből már csak tizenkettő volt. A markomba szorult a telefon. Mogyoró felmordult. "Ne csináld" – mondta a tekintete. És igaza volt.

Kiléptem. Kivettem a maradékot. Tizenkétezer forint. Sokkal kevesebb, mint a csúcs, de sokkal több, mint a semmi.

Másnap reggel, a ködös szürkületben beültem a kocsiba, és elhajtottam a városba. A tizenkétezerből vettem egy zacskő száraztápkát, két kiló narancsot, egy csomag szaloncukrot, és ami a legfontosabb: egy repülőjegyet a fiamnak hazafelé. Csak egy napra. Karácsony másnapján jött. Hozott egy üveg házi bort, én meg megsütöttem a hagyományos bejglit – kicsit odaégett, de tökéletes volt.

Nem mondtam el neki, hogy az egész egy véletlen pörgetésből indult. Hogy a vavada online egy novemberi éjszakán valami olyat adott, amit nem vártam: nem a pénzt, hanem a lehetőséget. Hogy hazahívjam.

Mert a szerencse, tudod, az nem az, amikor nyersz. A szerencse az, amikor van hová hazamenned, és van ki várjon.

Azóta is játszom néha. Nem sokat. Havonta egyszer, talán kétszer. Belepörgetek egy ezrest, és ha nyerek, azt mindig a következő "apró örömre" költöm. Mogyoró most is itt fekszik mellettem, ahogy ezt írom. A fiam jövő héte is jön. A köd pedig egyszer csak felszáll.

Vannak történetek, amiket nem lehet megmagyarázni. Ezt se próbálom. Csak elmesélem.